-Nem hiszem el! Nem hiszem el! Kurva anyááátok…! Rohadjatok meg! Patkányok, kurva anyááátóók….! – és üvöltve gyűrte kezébe össze az apró papírdarabot, majd leroskadva térdelt szülei háza előtt a földút homokjába. Haja függönyként takarta el arcát, ahogy előredőlve még mindig mormolta: – Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el, … – még számtalanszor lassan elhalkulva. Hosszú percekig térdel az augusztus végi vasárnap, forró napjának sugaraiban. Belemarkolt a földút homokjába, s lassan felállt és dühösen eldobta, ami finom porként csillogva szállt a napfényben. Csak pár perce érkezett meg Bulgáriából ahol vonattal járt, barátjával, barátnőjével. Mintha mindent emléket kitöröltek volna belőle ezzel az összegyűrt értesítővel. A hosszú vonat utat, hogy először láthatta a tengert. Várnát, Neszebárt . És ezt a nyarat, sátrazást a campingben, és mindent, ami eddig történt vele. Az életével, és ezt el akarták venni tőle. A kétségbeesés lett úrrá rajta, majd a düh, a tehetetlenség. Az anyja csak nézte a kapuban, nem szólt semmit, majd megunva a fiú látványos kiborulását, bement a házba. Ő adta a kezébe a boríték sarkán nemzeti szín megjelölt papírost, amire a Sorkatonai Szolgálat-ra való kötelező megjelenését írták, a büntetőjogi felelősség teljes tudatában.
Felmerült benne, már legalább egy éve, ha elutazik és nincs otthon, akkor nem tudja majd átvenni a behívóját, így hát akkor nem is kell bevonulnia. Másfél évre. Nem akart katona lenni. A bolgár túrát is így időzítette, de szüleivel nem számolt, és nem is jelezte számukra milyen jellegű tervei vannak. A hadsereggel kapcsolatban. Eszébe se jutott, hogy: „- Valaki átveszi helyettem, és döntenek megint helyettem! Helyettem! Engem katonának! Fegyvert nekem! Nekem! Legyen így…! Csak adjatok a kezembe… Hogy, rohadnátok meg… Biztos hogy nem vágom le a hajam! Meg egyenruha, ja! Kurva anyátok! – „.
Semmit sem aludt azon az éjjel. A behívója másnap reggel nyolcra szólt a Népstadionhoz. A haverjaira gondolt, akiket már berángattak, akik között volt, ki egész jól viselte a sereget, de volt aki nem, és ezek azért igen sokat piáztak, és volt olyan is, aki csak az első hat hónapban kétszer engedték haza, majd a második eltávon, a bal kezét szétverte egy kalapáccsal, hogy ne kelljen visszamennie a laktanyába. Elsőlépcsős alakulatnál volt. Légvédelmis. Számtalan alkalommal hallgatta a haverjaitól: „ – Öcsém. Hallod!Két dolgot biztosan megtanulsz! Lopni. És, ………. inni! – „
Hát meg ott voltak az öngyilkosságot megkísérlők. Volt, ki bevonulás előtt, és volt, aki már bevonulása után a laktanyában próbálkozott mindenfélével. Penge, kötél, gyógyszer. De volt olyan is, aki egyszerre mind a mindhármat bevetette, a Nyugati-pályaudvar nyilvános WC-nek egyik fülkéjében, akit az egyik haverja talált meg „véletlenül” és értesítette a mentőket, akik munkaköri kötelességből hozták vissza az életbe, és mentették meg a hont is. Tőle. A Hair című film járt sokat a fejében, és már nem csak jelkép volt számára a „haj”, hanem életérzés. Vélt szabadságának a megkérdőjelezése mások, idegenek, a rendszer részéről. Azt gondolta, ha levágják a haját, elveszti a szabadságát! Arra gondolt még, különben is, kit és miért, mitől kellene megvédeni, mikor a rothadó nyugaton is úgy gondolkoznak, mint ő. Ki akar egyébként is háborúzni, meg ölni? Arra persze nem gondolt, hogy tizenkilenc évesen még „mindig „a szüleinél lakik, és addig hogyan is lehetne szabad, míg ott él velük. Bár dolgozik már színházi díszletmunkásként, de még „mindig” nem önfenntartó. Az is bántotta, hogy olyan döntést hoznak tőle függetlenül, amiben semmiféle beleszólása nincsen, korlátozva az életét tizennyolc hónapon keresztül. Másfél év? Őrület!
Sohasem bírta a korlátokat, ezért aztán rengeteg konfliktusa volt. Gyűlölte az óvodát ahonnan nagycsoportosként már megszökött, majd általános iskolát ahol nem értette miért kell neki ott ülnie, abban a padban. Nem értette a kötelező Diolen Mobi köpenyt, és hogy miért ne mehetne haza, ha nem akart ott lenni, ahol nem is jó neki. Mit jelent az igazolatlan hiányzás? Nem is szerették! Akkor, kinek hiányozna! Kisdobos avatást és azt követő kötelező kisdobos nyakkendő viselését, az ezt követő úttörőséget, ahonnan kizárják, s ahova nem is akart tartozni. Senki sem tartotta be az úttörők tizenkét pontját, akkor miért csinálják? A rengeteg beírást és a vele járó betelt ellenőrzőket, a tanulást, a hetente akár többször is előforduló agresszív „felnőtteket” akik pofozták, tépték a fülét, a haját, ezzel járó megaláztatást, az iskolai pellengérre állítást, majd Vörös csillagot, a kommunistákat, a rendőröket, akik először pofoztak, és utána esetleg kérdeztek! Az önkéntes rendőröket! Nem értette ez mi! Mit akarnak ezek? A szakmunkásképzőben már elvolt. Csak fiúk. Majd mikor „felszabadult” és tizennyolc évesen azt hitte most már minden rendbe lesz, szabad lesz, és azt tesz az életével, amit csak szuverén lényként Ő tenni, akar. És most itt áll egy évre rá, a Népstadionnál a szoborpark mellett és nézi a generációjának hímnemű egyedeit, ahogy tömegesen bégetve vonul be, katonának.
Körülbelül egy órát ácsorgott, egy lilára festett szakácsnadrágban, az opera oldalában STB. nevű boltban vásárolt puha fekete oldalcsatos hegyes orrú bőrcipőben, ujjatlan fehér pólóban. Farmerdzsekije mutatóujjába akasztva a vállán pihent. Fru-fruja a szemébe lógott, fekete hosszúhaját a füle mögé gyűrte. Kifejezetten vékony fiatal magas srác, szabályos arccal.
Reggel volt még, de a késő nyári nap már melegen sütött és távolról figyelte a fiatal férfiak tömegét, kik néhányan harsányan vidámkodtak, a feszültséget oldva, és néhányan csak bambultak maguk elé. Arra gondolt hátha van ismerőse közöttük, nem mintha szeretett volna beszélni bárkivel is. Kivette a farzsebéből az összegűrt behívóját, kissé kisimította majd újra elolvasta, és úgy nézte mintha csak először látta volna, és megint borzasztóan elöntötte a düh. Felnézett az égre, legszívesebben üvöltött volna, de ám ekkor megszólalt mellette egy hang, aminek a tulajdonosa egy alacsonyabb srác volt, akinek szőke hosszú haja, szegecsekkel kivert pvc bőrdzsekije, hátán Metalica felvarróval, és fekete-fehér csíkos nadrágja volt.
Mi az meggondoltad magad? – szólalt meg nevetve, majd mellé állva folytatta: – Jobb nyáron bemenni nem? – kér nyár vagy két szilveszter a laktanyában. Jó mi?-
Hello, Zloty. Meg. …….Te is megkaptad? –
Nem, Ferás, én csak kijöttem nézelődni! – válaszolta és egy darabig együtt nézték a lassan elszivárgó tömeget, akiket buszokra pakoltak.